Most folytatom a múltkori Hey Joe feldolgozások sorát, mert még rengeteg jó verzió van hátra.

Kezdjük a Deep Purple változatával. 1968-ban jelent meg az első albumukon a Shades of Deep Purple-ön. A dalban elég hosszú instrumentális betétek vannak, Lord és Blackmore fitogtatják akkor sem piskóta tudásukat, szinte küzd egymás ellen a hammond és a gitár. (késöbb fizikailag is összecsaptak:S ) Viszont mikor bejön az ének eléggé visszafogják magukat nyugodtabb lesz zene, Rose/Handrix verziót alapul véve. Itt még Rod Evans énekel, ő is egész jó, de azért nem Gillian.

A The Offspring pergős punk feldolgozást készített. Ők is Hendrixet vették alapul. 1991-ben rögzítették a Baghdad című EP-jükre. Sajnos elég rövid, bár ez nem meglepő a műfajból adódóan.

A német gitárguru Axel Rudi Pell profi előadása, természetesen Hendrix mintára. Az 1999-es The Ballads II nagylamez utolsó dala. A gitárszólók a főleg ami a vége felé van, hát valami fantasztikusak. Nem tudom ezt a dalt épp ki énekli, szerintem Johnny Gioeli, de nem vagyok biztos benne, lényeg, hogy itt annyira nem vagyok tőle hasra esve.

Az egykori Led Zeppelin legenda, Robert Plant és háttérzenekarána a The Strange Sensation változata messze felülmúlta a várakozásomat. Plant naygszerű zenészet gyűjtött maga köré, így nemcsak az ének kiváló, hanem a zenészek egyéni teljesítménye is mind egyszálig kiváló. Feltűnik egy érdekes hangszer is a dalban, én úgy tudom,  hogy az egy arab népi hangszer, úgy néz ki mint egy törpenyelű evezőlapát 2 húrral. Sokkal többet nem is tud, de nagyon hangulatos, illik a zenébe, csak az egy kicsit vicces, amikor a hangszer mestere rockmozdulatokat végez vele. Eleinte azt hittem, hogy végre egy dal, ami nem a Hendrix változatát vette alapul, persze tévednem kelett, 2 részlet van abból is, kicsit kilógnak a zene többi motívuma közül, de nagyon erőteljesek, illetve az átvezetés is úgy van megoldva, hogy végül csak illik bele. A zene nagyrészének viszont e két részlet kivételével nincs köze a Rose/Hendrix féle műhoz. Kicsit keleties, misztikus, kemény, feszültségfokozó gitárelemekkel, a csúcspontoknál áltvált hard rockba. Plant nagyon jól hozza a bluesos témákat az énekében. Zseniális darab, a video 2006-os felvétel, de a dal a 2002-es Dreamland albumán jelent meg.

A Type O Negative 1992-es The Origin of the Feces albumán szereplő Hey Pete is Joe feldolgozás. Sajnos csak rosszabb minőségű élő felvételt találtam. A stílus borongós, szomorkás: doom metal. Csak futólag ismertem a zenekart, nem is tudtam, hogy a gitáros Kenny Hickey is szokott énekelni. Egész jó hangja van, nekem jobban is tetszik kicsit, mint Peter Steele-é, bár a műfajukhoz Peter orgánuma tényleg jobban illik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.