Utálom azt a közhelyt, amikor egy zeneszerzőt "minden idők egyik legjobbikának" tartanak. Miért is? Mert töketlen válasz arra a költői kérdésre, hogy milyen is a fickó. Mondja meg nyíltan, hogy ő-e a kedvence, vagy sem. Ha nem, nem, ha igen, akkor meg hurrá, ha már eleve róla van szó. Nekem speciel nem ő a favoritom, de nagyon előkelő helyet foglal el a szívemben (már megérte neki zenét szerezni ilyen kiváltságért). Ez a műve nem feltétlenül a legelborultabb és állítólag vannak húzósabb víziói is, tehát nem is a legnehezebb, de mégis van egy hátborzongató hangulata az egésznek, ami nme hagyja nyugodtan aludni a hallgatót napokig. Nézzük meg, ki hogyan próbálkozott a mű előadásával. Általában BWV 538-ként szoktak rá hivatkozni (Bach műveinek a számozása).

Bach orgonára komponálta és legtöbbször úgy is szokták előadni, mert ezzel lehet igazából elérni azt a sejtelmes hangzást, amit Bach is el akart érni. Mindenképpen hangosan ajánlott hallgatni, akkor lesz teljes a hatás. Ezen a felvételen Christopher Hayles játszik Sydneyben.

Ez a kis videó a kottát olvasni nem tudóknak is segíthet "követni" a számot, de látványosságon kívül nem sok mindenre jó...

Még egy orgona verzó, de ez egy kicsit hosszabra, érzelgősebbre lett fogva. Bristolban a St Mary's Redcliff nevű helyen volt felvéve.

 A Fantasia nevű 1940-es Disney film jelenete. Nem tudom és nem is szeretném tudni, hogy Magyarországon milyen néven jött ki, mert úgyis csak csalódnék a címén. A film dióhéjban arról szól, hogy hogyan lehet ábrázolni a zenét, amiben páratlan minőséget hoztak Disney-ék. Itt egy nagyzenekari verziót próbáltak ki, hogy érdekesebb legyen a hangzás. 

A Canadian Brass, azaz Kanadai Rézfúvósok egy már a 70es évek óta meglévő kvintett (5 fő), aminek a tagjai az évek során szinte teljesen kicserélődtek, de a minőség maradt ugyanolyan, vagy még talán jobb is mint a régi szép időkben.

Ez a felállás hasonló az előzőhöz, annyi eltéréssel, hogy használnak egy orgonát is. Rögtön arra asszociáltam, hogy ez egy hibrid is lehetett volna az eredeti és a Kanadai fúvósok verziója között, de az orgona szerintem túl kevés szerepet kapott, így csak a fúvósoknak votl dolga. De így is jó előadás lett. Sok az előadó, lusta vagyok leírni a nevüket, ITT a more info-ban meg tudod nézni.

Jacques Loussier jazz-es verziója. A személyes kedvencem, ha szabad megjegyeznem.

Egy youtube-os felhasználó neves egyszerűséggel me-ként (én) nevezte meg az előadót, úgyhogy név híján maradtunk ennél a harmónikás feldolgozásnál. Ebből van magyar verzió is, de őket nem teszem ki, mert huncutok voltak és nem töltötték fel/játszották el a teljes számot. Ezért csak IDE kattintva lehet megnézni őket.

Remélem ismeritek azt a kocsmatrükköt, amikor a nedves pohár száján húzva az ujjatokat hangot tudtok kiadni. Hát ezt fejlesztette művészi szintre Robert Tiso.

Az eddigi feldolgozók nem igazán vették komolyan magukat. Egy ilyen számhoz egy jóóóóó nagy hangszer kell, hogy felérjen az orgonához. Nekik ez adva van, úgyhogy megmutatják a frankótot.

Remixekkel ez esetben még valagat sem tudunk törölni igazából, mert vagy kevés van belőlük, vagy förtelmesek. Egy nagyon idegesítőt találtam, ami olyan rossz hogy azt már mutogatni kell, és egy bizarr, már-már undorító party mixet. Aki Bachra akarja ropni, az szégyellje magát!

És ezeket is übereli gyalázati faktorban Vanessa Mae előadása. A karrierje nem igényel kommentárt, úgy ciki ahogy van, akár csak ez az előadás. A dob alatta röhelyessé teszi a sejtelmes/félelmetes atmoszférát, maga a hangszerelés (halál a xilofonraaaaaa!!!!!!!!) is gyerekes, és követi azt az elvet, hogy ha hangosak vagyunk, akkor már jók is, mint a death metál együttesek. De legalább jau bőr...

A bejegyzés trackback címe:

http://feldolgozasalatt.blog.hu/api/trackback/id/tr891464378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.